Utazás a torok csakra körül

Olvasási idő : 5 perc
Idén teljesen megfeledkeztem a Járatlan Utakon Fesztiválról. Mivel nem terveztem ismét jelentkezni, így meglepődve olvastam az e-mailjeimet.
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mi történt az elmúlt egy hónapban?

Február 1. 21.50 – Van kedved előadni a Járatlan Utakon?
Február 1. 22.00 – Persze, nagyon szívesen!
Február 2., ébredés után – Te jó ég mit tettem… Normális vagyok??!! Mit képzeltem magamról, biztos, hogy nem tudom megcsinálni… Miért kellett nekem ezt elvállalni???
Március 1.  – Túl vagyok az előadáson, egy közös interjún a többi előadóval, egy egyéni interjún, találkoztam azokkal az utazókkal, akiknek a blogjain nőttem fel, az egyik couchsurfing hostom is megnézett, aki még négy évvel ezelőtt látott vendégül és elindult a jógaoktató képzésem is.

Olyan mennyiségű és minőségű inspiráció ért ebben a néhány hétben, mint amiről régen azt hittem, hogy ez csak utazás közben lehetséges. Ilyen az, amikor egy régen elültetett mag, váratlanul kikel és roham léptekben kifejlődik.

A torok csakra fejlesztése

A bemutatkozó részben már írtam, hogy ennek a blognak az elindítása is része az önismereti utamnak. Platformot teremteni a gondolataim megosztásának és ezzel nyitottá válni a kritikára, óriási lépés egy olyan embernek, aki százszor is meggondolja, hogy kinek, mit és hogyan mondjon el. Ebből kifolyólag, az előadás és interjú egy szürreális, testen kívüli élménnyé alakult.

Mindig ott van a legnagyobb fejlődési lehetőség, ahol a legnagyobb a félelem. Az, hogy hol jártam vagy miket csináltam, nem feltétlenül van akkora jelentősége másnak, mint nekem. Sőt, esetenként még hátráltató tényező is lehet, hiszen könnyen lehet azt mondani ezekre a dolgokra, hogy „neked könnyű”, „te olyan bátor vagy”… stb.

Nem vagyok bátor, csak ismerem a folyamatot

A lényeg éppen az, hogy senkinek sem könnyű és senki sem bátrabb a másiknál. Az önkéntesség, stoppolás, Málta, Camino és furgonban lakás után azt hittem, hogy én ezeken a pánikolásokon már túl vagyok.  Hát nem.

Olyan csodálatosan szétestem, hogy öröm volt nézni. Rendesen magas vérnyomásom lett! Ezzel az előadással jöttem rá és törődtem bele abba, hogy könnyen venni ezeket a „bakugrásokat”, sosem lehet. Minden egyes alkalommal végig kell menni ugyanazon a hullámvasúton. A jó hír az, hogy tényleg mindig ugyanúgy zajlik:


 

  • eldöntöd, hogy megoldasz valamit
  • keresel és/vagy jön egy lehetőség, ami válasz erre a döntésre
  • elfogadod a lehetőséget
  • telesírod a kispárnádat, hogy hogyan lehettél ilyen hülye ebbe belemenni
  • show time
  • keletkezik egy „nem gondoltam volna, hogy sikerül” típusú emlék


 

Utólag visszanézve, most már tudom azt mondani, hogy élveztem ezt az egész folyamatot. Bár volt olyan ismerősöm, aki megjegyezte, hogy ijesztően szarul kimerültnek nézek ki. Nem hibáztatom, igaza volt. De ez is a folyamat része. Meg az is, hogy tudjunk visszahúzódni a komfort zónánkba és újra töltekezni. Ezért is szeretem a pánikzónás feladatokat. Közben borzalmasan érzi magát az ember, de amikor túljutunk rajta, évekre szóló munícióval töltekezünk fel.

Mi a helyzet most?

tilos interjú

 

 

Arra kellett rájönnöm, hogy valójában a saját magammal szemben állított irreális elvárások miatt rettegtem annyira. A külvilág valójában sokkal elfogadóbb velem, mint én saját magammal.

 

 


 

Amikor neki álltam a készülődésnek, az volt az álmom, hogy egy Simon Sinek színvonalú performance-t alakítsak. Aztán rájöttem, hogy már megint összehasonlítom az én első fejezetemet, mások harmincadik fejezetével… Ez pedig tuti bukta minden esetben. Tekintve, hogy utoljára suliban feleltem osztályzatért, úgy döntöttem, hogy leredukálhatom az elvárásaimat addig, hogy „képes legyek elmondani a mondókámat kerek mondatokban, dadogás és belezavarodás nélkül úgy, hogy az üzenet is átmenjen”. Ez pedig sikerült. Akkor miért ne lehetnék elégedett magammal?

Milliószor, millió féle képpen el lett már mondva, hogy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, csak is saját képességeinkhez. Viszont intellektuálisan tudni és megtapasztalni valamit, az két külön galaxis. Ezért is szükséges, hogy időről időre belevágjunk egy-egy „pánikzónás” feladatba, hogy az intellektuális tudás személyes élettapasztalattá váljon.

Hogyan tovább?

Az előadás hozománya az lett, hogy beiratkoztam ToastMasterre, amivel már négy éve szemezek és két éve halogatom. Ismét egy zseniális közeg, inspiráló feladatok és új képességek kifejlesztése, megtanulása.  Hogy ez a mag milyen gyümölcsöt fog hozni, azt még nem tudom, de valójában nem is az én dolgom. Majd alakul, ahogy alakul.

A következő bejegyzés

A szavazás alapján a következő bejegyzés a harag témáját fogja feldolgozni. Nagyon köszönöm a szavazataitokat! Egy olyan látásmódot és technikát fogok megosztani veletek, ami remélem, hogy nektek is akkora segítség lesz, mint amilyen nekem volt. Kedd este fog érkezni a poszt.

Szavazásra bocsátom a következő poszt témáját is. Facebook hozzászólásban írd meg, hogy melyikről szeretnél olvasni:

  1. Tudatos meghalás
  2. Pozitív gondolkodás a gyakorlatban
  3. Hogyan fejlesszük ki a boldogságot?
Interjú a Manna Fm-nél

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *