Jelen, múlt, jövő

Olvasási idő : 5 perc
Szeretek csak úgy létezni. Létezni azt jelenti, hogy szabad vagyok a múlt berögződéseitől és a jövő elvárásaitól. Ha a jelen szánalmas, akkor a múlt és jövő is szánalmas lesz. A jelen pillanat az egyetlen, amire hatással lehetünk. Minden egyes pillanatban döntést hozunk, akár tudatosan, akár tudattalanul. 
Szabadnak lenni a múlttól azt jelenti, hogy bár történtek dolgok, amik miatt "logikusabb" lenne így vagy úgy viselkedni, de a jelenben nem hagyom, hogy a negatív berögződések legyenek hatással a döntésimre. Így pedig olyan döntést tudok hozni , ami több boldogságot hoz az életembe. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen lépni, először tudatosítani kell, hogy mi a probléma igazi gyökere és hogyan lehet ezen változtatni.
Mondok egy példát. Soha sem tudtam félretenni. Akármennyit is kerestem, mindig nullára jöttem ki. Néhány hónappal ezelőtt egy villanásként ért a felismerés, hogy honnan ered ez. Gyerekként kaptam egy ideig zsebpénzt, de egyszer sem tudtam belőle semmit se venni. Valaki mindig elkérte és nem is kaptam vissza. Ez ment egy éven keresztül, majd a zsebpénz is megszűnt. Határozottan emlékszem arra a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy soha többet nem fogok félretenni és akármit kapok, azt egyből elköltöm, mert csak az a biztos...
Felnőttként is követtem ugyan ezt a mintát, de ekkora már persze elfelejtettem ezt a fogadalmat. Csak szenvedtem a hatásától és nem értettem, hogy miért történik ez. Persze el is könyveltem, hogy "én ilyen vagyok, ezt kell szeretni". Viszont abban a pillanatban, hogy beugrott ez az emlék, valami egyből megváltozott. Elindult a feldolgozás folyamata. Sikerült őszintén megbocsátanom és elengednem ezt a történetet. A következő hónaptól pedig már sokkal könnyebb volt nem elkölteni mindent, szenvedés nélkül.
Szabadnak lenni a jövő elvárásaitól azt jelenti, hogy lecseréltem a "boldog leszek, ha..." formulát, "boldog vagyok"-ra. Azt még nem tudom, hogy miért, de ha bármit eltervezek, akkor az a következő pillanatban tutira borulni fog minden. De azt kell, hogy mondjam, ezek a terv-megborulások, mindig pozitívak voltak. Lehet, hogy eltelt 1 nap vagy 15 év mire erre rájöttem és adott pillanatban vagy korszakban borzalmasan éreztem magam miatta, de még is eljött az a pont, amikor azt tudtam mondani, hogy örülök, hogy nem úgy alakult, ahogy én terveztem.
A Camino alatt ütközött ez ki a legjobban. Május 15-én indultam Saint-Jean-Pied-de-Port-ból és Július 9-én értem Santiagoba. Ez alatt a majd két hónap alatt, soha nem tudtam megcsinálni a kijelölt etapokat. Volt olyan, hogy reggel még csak 5 kilométert sétáltam, de belefutottam egy olyan szállásba, amit nem voltam hajlandó kihagyni és reggel 10kor becsekkoltam. Végül itt találkoztam az utam néhány legemlékezetesebb emberével. Egy másik alkalommal azt terveztem, hogy sátorozni fogok,  de végül is túl nyűgös voltam és inkább megszálltam valahol. Becsekkolásnál kiderült, hogy maradhatok önkéntesként (erre akkor nagyon rá voltam kattanva). Négy napot maradtam, szállás + korlátlan hozzáférés a bárhoz és amikor elmentem, a tulaj adott még 50 eurot is.
Egy idő után annyira elszakadtam a múlttól és jövőtől, hogy egyszerre éreztem a jelent szűknek és tágasnak. Szűknek azért, mert nem voltam hozzászokva, hogy ennyire lekorlátozzam a gondolkodásomat. Tágasnak pedig azért, mert olyan dolgok történtek, amikre nem is gondoltam volna józan ésszel. Annyira intenzívek voltak ezek az élmények, hogy még lett egy mondásom is hozzá.
A nem gondoltam volna pillanatok miatt, érdemes nem gondolkodni.
Ha csak nem vagyunk tudatosak, a gondolataink vagy a múltban, vagy a jövőben kalandoznak és ez így, vagy úgy, de mindig fájdalmas. Vagy azért, mert folyamatosan újra éljük a múltunkat ("régi szép idők" = valaminek a hiánya a jelenben ; "az a rohadt mocsok" = a múltbeli fájdalom megtartása a jelenben) vagy pedig a jövőről képzelgünk ("mi lesz ha elrabolnak, eltöröm a lábam, egyedül leszek" = félelem ; "ha majd, blablablabla" = valaminek a hiánya a jelenben). És itt még szó sincs arról, hogy mennyire fel tudunk nagyítani egy problémát és akkor már ténylegesen nem is a problémától magától szenvedünk, hanem az adott eset által kiváltott érzelmi válaszreakciótól... 

A Carpe diem-nek is ebben látom a valódi lényegét. A hedonisztikus, fogyasztás orientált kultúránk nagyon elvitte ennek az életigenlő gondolatnak a jelentését.  Ma ha azt mondom, hogy az én mottóm az, hogy "éljünk a mának", akkor gyakorlatilag egy partyface fog elsőre beugrani, aki kényszeresen megcsinál mindenféle őrültséget, csak azért, hogy ne tűnjön unalmasnak vagy felvághasson, hogy én ezt meg ezt csináltam. 

Pedig ha a tényleg a mának élsz, akkor az a múlttól és a jövőtől való szabadságot jelenti, mert csak így lehet igazán megélni a jelent.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *