BeszÉlGETünk?

Olvasási idő : 3 perc
Szeretek beszélgetni, megosztani a gondolataimat, kikérni mások véleményét, meghallgatni mások történetét, ezért jellemzően sokat kérdezek a beszélgetéseimben. Illetve kialakítottam egy olyan szokást is, hogy nem zúdítok rá senkire se egy gondolatmenetet vagy történetet az elejétől a végéig egy szuszra, hanem csak itt-ott említek egy részletet és ha a másik kérdez, érdeklődik, akkor kifejtem. Ez nekem is egy jelzés, hogy a beszélgető partneremet érdekli-e az adott téma vagy nem, figyel-e rám vagy nem. Így viszont azt vettem észrevettem, hogy nagyon ritkán tudom igazán kifejezni magam.

Beszélgetünk vagy csak bégetünk?

Amikor elkezdtem ezt figyelni, először azt hittem, hogy én nem adok elég hintést vagy csak egyszerűen tényleg nem a megfelelő emberrel beszélgetek. Ekkor még jobban figyeltem, többet kérdeztem. Hetek, hónapok múlva az volt az érzésem, hogy ez inkább felhatalmazás arra, hogy a másik még többet beszéljen magáról és igazából élvezi a helyzetet, hogy végre szabadon kifejezheti magát, mert hogy ő sem kap elég figyelmet és így kiengedheti a fáradt gőzt. 

Ezt nem tartom bajnak, mert mindannyian ezzel küzdünk és valahogy ki kell engedni ezt a gőzt. Sőt, ilyen szempontból én talán még számítóbb is vagyok, mert én meg azért kezdtem jobban figyelni, mert azt hittem, hogy ezt vissza is fogom kapni. 

Viszont mivel ez nem történt meg, egy ponton  már nem is akartam megosztani senkivel semmit. Fárasztott, hogy csatáznom kell azért, hogy szóhoz jussak.

Az önkéntesség alatt kerültem be először egy olyan közegbe, ahol a figyelés és beszéd arányban állt egymással. Tényleg segítettük egymást, hogy megtaláljuk a válaszainkat. Itt futottam bele először ebbe az idézetbe is :  

A legnagyobb kommunikációs probléma az, hogy nem azért figyelünk, hogy megértsünk, hanem hogy válaszoljunk

Pontosan ez az, amire gondoltam! Sokáig azt hittem, hogy túl introvertált vagyok ahhoz, hogy szabadon kifejezzem magam. Viszont ahogy bekerültem ebbe a közegbe, megtapasztaltam, hogy tényleg csak hozzáállás kérdése. 

Introvertáltként és extrovertáltként is tehetünk egy elhatározást arra, hogy hagyom a másikat kibontakozni a maga valóságában és így nem kell csatáznia senkinek sem azért, hogy kifejezhesse magát. 

Tehát gyakorlatilag ugyanott tartunk több figyeléssel és a megértés szándékával, mintha csak úgy kiömlesztenénk a világba a bennünk zajló gondolatokat. Azonban valamivel (ezt mindenki döntse el magának, hogy ez mennyit ér meg neki) még is előrébb vagyunk. 

A stressz az kevesebb, hiszen nem kell megharcolni az önkifejezésért. Az öröm pedig több, mert a figyeléssel is adok valamit - tudatában vagyok annak, hogy ez jól esik a másiknak - és én is nyugodtabb vagyok, mert számíthatok a másik teljes jelenlétére, amikor én osztok meg vele valamit. 

Nektek volt már hasonló tapasztalatotok, hogy beszélgettetek valakivel, de valójában egy egyszemélyes műsor volt, amiben te voltál a hallgató/előadó? Hogy kezeled az ilyen helyzeteket? Mire gondoltatok közben? Neked mi hiányzik a hétköznapi kommunikációból? Hogy lehetne ezen változtatni?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *