Félelem és Kényelem

Olvasási idő : 6 perc
Akármit is csinálunk, cselekvéseink alapja leredukálható két fő érzésre. Ez pedig a szeretet és a félelem. Ha valami jó érzést kelt bennünk, akkor elkezdünk hozzá vonzódni, ha pedig nem akkor elutasítjuk. A legegyszerűbb papucsállatkáktól kezdve, minden élő szervezet keresi az életét támogató környezetet és kerüli azt, ami veszélyezteti a fennmaradását.
brain-2146157_1920

Tudattalan, ösztönös, elemi reakciók. Emberként nyílik először lehetőségünk arra, hogy ezeket az érzéseket megfigyeljük, gondolkodjunk róluk, sőt felül is írjuk őket, ha már nem segítik a fejlődésünket. 

A legelső stoppos utamra úgy indultam el, hogy 150 euróm volt rá, az indulás előtt két héttel ismertem meg azt a lányt, akivel mentem és nem terveztem ezt az utat, csak szembejött velem. Abszolút irracionális. Kívülről. Nyilván féltem. Rettegtem. Egymilliószor megkérdőjeleztem a saját épelméjűségemet. Egy dolog vitt előre, az pedig az volt, hogy ha ezt most nem lépem meg, akkor soha többet nem lesz hozzá bátorságom és életem végéig egy óriási "mi lett volna ha...?"-val kell majd együtt élnem. 
Ha akkor a félelmeim szerint cselekszem, akkor ma egy olyan valaki lennék, aki utálja az életét, utálja az életet, az embereket, saját magát, a világot, az egész mindenséget és persze mindenki hibás az ő elcseszett életéért, csak ő nem. Ofkorsz. 
Az egónk az, ami folyamatosan próbálja védeni magát és igyekszik elkerülni minden "félelmetes" helyzetet. Az egónk félelme tart távolságot az egyén és mások között. Pedig valójában egyek vagyunk. Ugyanarról a tőről, csak más formában tapasztaljuk meg az életet. Mindannyiunkat ugyanúgy a félelem és a szeretet motivál. 
A 155 centimmel és 50 kilómmal nem vagyok se egy drabália, se egy félelmetes szörny, még is nem egyszer történt meg, hogy fuvarra vadászva tőlem sokkal nagyobb és erősebb férfiakra ijesztettem rá azzal a kérdéssel, hogy elvinnének-e. Ezen az ijedelmen a mai napig elcsodálkozom és egyre kevésbé értem.
A félelmeimhez való viszonyomat alapjaiban formálták át az útjaim (10 hónap Litvánia, 3 hónap stoppolás, 4 hónap Málta, 2 hónap a Caminon és 1 hónap vissza stoppal). Már nem tudja a félelem átvenni az uralmat a gondolataim felett, mert tudom, hogy jönni fog. Akármit is csinálunk, a félelem kiszámíthatóan és óramű pontossággal fog jönni, mert ilyen az ego természete. 
Az egónk félelme a múltból és az adott szituációban elképzelhető legrosszabb végkimenetelből táplálkozik. Mindkettő csak vízió, nem a valóság maga. A múltbeli sérelmeket a képzeletünkkel tartjuk életben. Újra és újra átéljük a fájdalmainkat, anélkül, hogy tudatosodna, hogy dönthetnénk másképp is. Dönthetnénk úgy is, hogy elég volt a félelemből és ennek ellenére meglépjük azt, ami  a szívünk vágya.
És itt jön képbe a kényelem. Ha már megbeszéltük magunkkal, hogy "jó oké félek, de azért megróbálom", akkor még mindig ott egy sokkal finomabb és alattomosabb érzés, ez pedig a kényelem.
aaaaaa
aaaa
Amellett, hogy rettegtem a döntéseim következményétől úgy általában, de egy másik szinten a konfrontáció is kényelmetlen volt, hiszen át kellett vinnem a döntéseimet a közegen, amiben élek. A kritikus tömeg szerint nem logikus felmondani egy állást azért, hogy önkéntes legyek, vagy 150 euróval elindulni stopploni valakivel, akit nem is ismerek, vagy az utolsó 20 euróval úgy dönteni, hogy inkább még folytatom és  nem megyek haza... 

Az ismerthez való ragaszkodás hihetetlenül erős és ugyan úgy érvényes mind a pozitív, mind a negatív dolgokra. Az önkéntesség előtt semmilyen szinten nem éreztem jól magam a bőrömben. Ami működhet szarul egy ember életében, az szarul működött. Végül eljutottam arra a pontra, hogy muszáj fizikailag kilépnem, mert innen már csak lejjebb van. Annak ellenére, hogy annyira rosszul éreztem magam, amikor nagyon eluralkodtak rajtam a félelmeim, még is sikerült az elmémnek rózsaszínre színeznie a helyzetemet. Szabályosan elkezdtem meggyőzni magam, hogy ááá ez azért, annyira nem is rossz... Szerencsére kötött a szerződés meg a lelkiismeret, hogy nem fújom le a projektet három nappal indulás előtt. Na de, ha valakinek nincs szerződése a nagy dobás előtt...?

skull-and-crossbones-2077840_1920

Az ismerttől való elrugaszkodás mindig felér egy kis meghalással. A sok kis meghalás pedig felkészít a nagy meghalásra. A legnagyobb ismeretlen maga a halál. Minden félelem alapja a halálfélelem., mert félünk az elmúlástól, az elengedéstől, az újtól minden szinten és minden formában, mert az ego akkor érzi magát biztonságban, ha tudja kontrollálni a környezetét és ha tudja, hogy mi fog történni vele.

Pedig a kontroll csak illúzió. Nincs garancia arra, hogy nem fog baleset érni, amiben esetleg lebénulsz. Nincs garancia arra, hogy az, ami most érdekel, az érdekelni fog öt év múlva is. Nincs garancia arra sem, hogy az, akit most a legjobb barátodnak tartasz, azzal tíz év múlva is ugyan olyan jól megértitek egymást, mint most. És ugyan így, arra sincs garancia, hogy tényleg nem tudsz megcsinálni valamit amiről azt gondolod, hogy nem vagy rá képes. Viszont, ha nem lépsz túl a félelmeiden és a kényelmeden, akkor az garantálható, hogy soha nem is fogsz rájönni arra, hogy valójában a szívednek vagy az elmédnek van-e igaza.

alt text

Nem tartom magam tapasztalt utazónak, attól még bőven messze vagyok. Viszont ez a kevés is elég volt már ahhoz, hogy a biztonság fogalmát áthelyeztem a külső körülményeimről, a belső világomba.

aaaa

aaa

Már nem érzem magam biztonságban attól, hogy rendelkezem ezzel vagy azzal. A benső bizonyosság, arról hogy az élet célja és értelme az, hogy szeressek, szeressünk élni, sokkal fontosabbá vált. Ennek elérésében viszont a félelem és kényelem egy bizonyos szinten túl viszont már csak akadály.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *