Ez egy jó nap meghalni

Olvasási idő : 3 perc
A Caminon volt egy zarándoktársam, akinek a nevére kivételesen emlékszem. Adamnak hívják. 50-es pasi, egy zseniális történettel. A feleségével megromlott a viszonyuk és kiadta neki az ultimátumot, hogy vagy végig járja a Caminot vagy válnak, mert nem volt se jó férj, se jó apa.  A történetéhez az is hozzátartozik, hogy tíz évvel ezelőtt volt egy agydaganata, amiből  sikerült áttétek nélkül kigyógyulnia. Amikor meg mi találkoztunk a Caminon az meg úgy történt, hogy a pusztában elkapott egy óriási vihar és nem győztem hálálkodni, hogy mekkora szerencse (khm...) volt, hogy épp összefutottunk. 
Sivatagi vihar
Ez a vihar nekem egy kicsit halálközeli élmény volt, mert tényleg iszonyatosan zuhogott az eső, villámlott és közel, távol mi voltunk az egyetlen kitüremkedés a földből, így baromira féltem, hogy belénk csap egy villám. Ez lett a mi "Sivatagi vihar" - unk. Aztán később találkoztunk egy ausztrállal, aki kiröhögött, hogy ez nem is "sivatag".

Adammal egyébként úgy találkoztam, hogy kinéztem magamnak egy szállást, de mire odaértem már tele volt, így a bekötő úton vissza kellett térnem a Caminora és itt merőlegesen beléjük futottam.  Egy velem egyidős sráccal volt, Benedettoval (ohlala... az ő nevére is emlékszem). A merőleges beléjük futást azért emeltem ki, mert az ilyen és ehhez hasonló szimbólumoknak végig óriási jelentősége volt az egész úton. Az elején még az ember elhiszi, hogy véletlen, de amikor sokadjára történik... 
Adammal beszélgettünk nagyon sokat a halálról, meg kérdezgettük egymást "Is this a good day to die? - Yes, definitely".Régebben nem értettem ezt a mondatot, illetve azt hittem, hogy aki azt mondja, hogy ez egy jó nap meghalni, az meg is akar halni. Adammel három napot sétáltam és minden este ezzel a kijelentéssel zártuk a beszélgetésünket. 
IMG_4502
Sokat gondolkodtam azon, hogy életemben hányszor tudtam volna ezt őszintén kimondani. Nem sokszor az biztos. És az arány még akkor sem növekedne jelentősen, hogy ha csak azokat az éveket veszem, amikor elkezdtek a halállal kapcsolatos gondolatok bekúszni a hétköznapjaimba. 
Pedig abban a pillanatban, hogy megszületünk, már meg is kapjuk a pecsétet. Testünk szavatossága ugyan úgy le fog járni, mint a boltban vett dobozos tejé. Akár tudatosak vagyunk róla, akár nem. Akár elfogadjuk, akár nem. Azzal, hogy behoztam a halál gondolatát a mindennapokba, sokkal fontosabbá váltak a meghozott döntéseim, mert azonnal jön a kérdés, hogy ha most hirtelen mindennek vége lenne, akkor elégedett lennék-e?
Vipassanan az alkalom végét jelző gong volt hasonló hatással rám. Az elején egy csomót szenvedtem azon, hogy nem tudom, hogy meddig kell még kibírni. Az egész egy végeláthatatlan szenvedés volt. De egy ponton eszembe jutott, hogy egyszer végleg kicsöngetnek majd.

Innentől kezdve az alkalmak a halálra való gyakorlás rítusává vált. Már nem azt néztem, hogy mikor lesz végre vége, hanem hogy percről percre a lehető legjobban gyakoroljak, hogy amikor kicsengetnek, akkor azt tudjam mondani, hogy ez egy emberes gyakorlás volt.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *